Kegyetlen-e a tánc?

Gondolatok egy táncos alkotás margójára – A Kegyetlen tánc (Flesh and Bone 2016) című sorozat pszichológiai szempontú műelemzése

Dr. Györffy Ágnes pszichológus

Mindig egy sajátos helyzet, ha egyfajta alkotói munka megjelenítésre kerül egy más jellegű alkotásban. Jelen esetben a tánc a filmen, illetve azt megelőzően az irodalomban, a forgatókönyvben. Milyen a tánc világa, milyen a táncosok külső és belső világa? Mi az az áldozat, amit meg kell hozni érte, hogy az alkotás, az előadás működjön, minden mást felülíró, elmosó élményt adjon? Ez a többrendezős sorozat a balett világába visz bennünket. Oda ahol a test az eszköz és munkaeszköz, a test kultivált és használt. A kontroll felülírja a személyes szükségleteket, a személyes fiziológiai alapműködést is. Nincs fájdalom, nincs evés, a testiséget sem a valódi vágy befolyásolja esetenként.

A főhős klasszikus fiatal, tehetséges naiva, vidékről érkezik a nagyvárosba, súlyos múltja van, amit visz, hordoz, cipel magával – magán, ez sejthető szinte az első pillanatoktól, belépésével. Ahogy az ismert népdal tartja: “Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”. Az igazán nagy és mély alkotáshoz, a művészi pályához mindig külső vagy belső “pokol” kell valami, aminek lendülete, tüze, szenvedése átfordul, mint kreatív energia az alkotásba. Mély családi titok, aminek okai, háttere inkább sejtetve vannak, mintsem nyíltan bemutatva a sorozatban. Talán ettől, valahol hitelesebb is, mint sok más történet, kevésbé szájbarágós, nyitva hagyja az ezért és ezért, pontosan így történt kérdését. A néző maga adhatja meg válaszait.

A társulatban zártság, izoláció és farkastörvények. A sikerért bárki és bármi beáldozható. A társulat vezetője így nyilatkozik erről a támogatói estélyen, kifelé és befelé egyszerre:

“A balett az optikai csalódás magasiskolája. Erőlködésmentesen erőlködünk. A kemény munka könnyednek látszik, a gravitáció pedig a szajhánk. A táncért élünk, de csakis Önöknek táncolunk.”

Már a casting, a felvétel során egy leszakadó lábköröm sincs, ami megállást jelentene, a főhős maga szakítja le vérző lábáról és csinálja végig a gyakorlatot. Ezt a környezet meglepő természetességgel kezeli, akárcsak az ajzószereket, amik növelik a kitartást, energiát, a csontba adott fájdalomcsillapítókat vagy az evészavart. Mindez a végtelen kontrollért a test felett. Megjelenik a titkolt baj a betegség is széteső ízületek és sclerosis multiplex, mindkettő vállalhatatlan, mert megtöri a kontrollt és a tökéletesség illúzióját.

A test a nők és férfiak esetében is eszköz, használják a táncban, a szexben a főhőst felajánlják az egyik támogatónak, amit az undor kiváltásával hárít el, így a társulat attól a támogatástól is elesik. A személyes vagy a nagy cél az erősebb, mi vállalható érte? Balett táncos társa másképp viszi tovább a testhez való viszonyt, éjjelente sztriptíz bárban táncol, más műfajban sikeresen. Ezt később a főhős is kipróbálja, oldva gátlásait, ennek pozitív hozadéka a nyitás, nőiesebb működés a táncban, ami később lassan kibomló traumája fényében érthető. Esetében a háttérben nincs anya, csak egy agresszív beteg és fizikailag rossz állapotban lévő apa és egy báty, akivel bizarr inceszt kötődő – eltoló kapcsolata van. Ez a traumája, aminek csúcsa egy örökbeadott közös gyerek, aki miatt nem szabadulhatott egy ideig, mert nem táncolhatott. Ez elől is menekül másik városba. A bátyja utánamegy, s viselkedésében marad ez az ambivalencia, szerető és testvér, a főhős is hol partner, hol áldozat, végül agresszor, környezetét megmozgatva megvereti bátyját, amit végignéz. A sikert mégis vele akarja megosztani, de már nem tudja, mert egy őt támogató mentálisan zavart férfi egy vízió hatása alatt megöli.

A társulatban mindenki személyes traumákat hordoz. A legtöbb feloldatlan és feloldhatatlan, örökké fűtve, izzásban tartva a művészeket. A balett sok eleme formalizált és ez ad egyfajta kontrollt, akárcsak az izommemória szintjén rögzített mozdulatok. Ettől függetlenül a táncos minden mozdulatában ott lesz hangulata, érzelmi állapota, a legjobb kontroll esetén is a mikromozgások szintjén. Mennyire lehet jelen az improvizáció vagy a spontaneitás, mennyire lehet egyedi és egyéni a mozdulat az előadás? A jó alapok mellett megjelenik és meg is kell jelenjen a táncos egyedisége az előadásban, amitől valóban szólótáncos, primadonna lehet. Ennek kapcsán egy új koreográfus érkezik, aki az emberi oldalról indul, s értetlenséggel találkozik. A mozgást és érintést hivatásuknak választók a formalizált mozdulatok világában nem érintenek érzésből. A két koreográfus is valahol küzd egymással, az alapok, a formalizált klasszikus balett vagy az improvizáció, spontaneitás több érzés a játékban. Az egyensúly a táncosban alakul ki az előadásra.

A társulatban óriási a rivalizáció, mindenki sikert akar, mindenki szólótáncos akar lenni, kiemelkedni, sikereket elérni. Ennek ára van a közösség szintjén is, ritka a valódi támogatás, a mély barátság, mert mindenki lehet ellenfél a sikerért. A príma balerina pozíciója mindig kiemelt, magányos és törvényszerűen időleges. A társulatvezető így beszél erről, amikor a főhős jelzi magányát és az ellenségességet: “A prímák nem mozognak falkában…” “A szépség kegyetlen, a halandók múlandó kegye…” Mégis mindenkiben ott él a vágy rá: “Ha így imádnának egyetlen estére, azért mindent odaadnék…“

Tehát az érzések, élmények jórészt feldolgozatlanok, fojtva maradnak, nincs feldolgozás, csak nyújtott megélés flashback – szerű emlékbetörésekkel. Mert a hangsúly a sikeré, a rivaldafényé. A táncosok nehezen beszélnek élményeikről, hiszen azok testi szinten való megéléséé a hangsúly. A sorozat záró mondatában a vezető megkérdi a balerinát a siker után: “Mondd el, milyen érzés volt? Nem…“Nincs megosztás. Ebben az értelemben a tánc kegyetlen, s megéri -e abban minden táncos a saját mérlegét kell, hogy megvonja.