A konstruktív néptánc-pedagógia módszertani felvetése a táncoktatásban
Lévai Péter mesteroktató
Mindannyian jól ismerjük azt a sztereotípiát, amelyet a tánccal, a tánctanulással kapcsolatban is számtalanszor hallottunk már: „A táncot nem kell tanítani, táncolni mindenki tud…!” Be kell látnunk, hogy ez biztosan nem így van, sőt, soha és semilyen korban nem volt így. A paraszti tánckultúra értése és művelése már csak azért is nehéz feladat, mert egy olyan szellemi és mozgásos kulturális örökségről van szó, amely korosztályonként „kitermelte” a sajátos esztétikai értékítéletét, de mindezt úgy tette, hogy nem dobta sutba az elődöktől örökölt és jól működtetett kulturális elemeket. Emiatt nehéz megmondani, hogy mi is a néptánc.
Természetesen vannak a néprajznak és a folklorisztikának megfelelő definíciói erre a szóra, hiszen generációnként változott, sokféle hatás érte, és éri napjainkban is.
Azt biztosan állíthatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló archív filmek nem, vagy nem feltétlenül a néptáncot vetítik elénk, hanem csupán annak bizonyos szűk időbeli és térbeli megvalósulásait. Emiatt felvetődik a kérdés: akkor mit is tanítsunk a felnövekvő generációknak?
A válasz – nézőpont kérdése – lehet nehéz is, meg könnyű is. Könnyű, hiszen mondhatjuk, hogy meg kell tanulnunk (le kell másolnunk) a meglévő archív filmanyagokat, be kell tanítanunk a gyermekeknek-fiataloknak és már készen is van a tánc.
Hát ez tényleg egyszerűen néz ki! De hadd legyek egy kicsit szkeptikus… Nézzünk a tanítás-tanulásra egy másik példát, legyen mondjuk a matematika! A szituáció a következő: alapiskola első osztály szeptember 2. kedd. A tanító néni megkéri a gyermekeket, hogy vegyék elő a négyzetrácsos füzetüket és a ceruzát, és ameddig a gyermekek előhalásszák az eszközeiket, addig a tanító néni felírja a táblára a következő egyenletet:
3 + 2 = 5
majd megfordul, és így szól a gyermekekhez: Nos gyerekek, másoljátok le szépen a füzetetekbe amit ideírtam!
El lehet képzelni, hogy azok a gyermekek, akik most kezdenek ismerkedni a betűk és számok írásának mesterségével, micsoda ákom-bákomokat kanyarítanak a füzetbe. A tanító néni türelmes, sőt, még a padsorok közé is besétál, és az eredményt látva mosolyogva megjegyzi:
Hát, ezt még gyakorolnunk kell!
És úgy is tesznek, egész tanévben gyakorolják az egyenletet, és év végére minden gyermek szépen és pontosan a füzetben lévő négyzetek közé szorítva le tudja írni a feladatot.
Mindenki elégedett lehet, hiszen amit írnak a gyermekek, az igaz, szép és pontos. De van itt egy kis bökkenő… Vajon mennyit értenek a saját szintjükön a matematikából? Bátran kijelenthetjük, hogy semmit sem. Hiszen az oktatás lényegét kihagyták, vagyis azt, hogy a feladatok olyan motiváló erővel hassanak rájuk, hogy önmaguk is vágyják, kutassák, felfedezzék a matematika – aritmetika, geometria, stb. – törvényszerűségeit és értelmét és valóban át is lássák azt, vagyis a későbbi ismereteket és a megszerzendő újabb ismereteket, a tudást lehessen valamire építeni. A másoltatás ebben az esetben sem nem oktatás, sem nem nevelés, illetve nevelésnek mondható, de inkább negatív értelemben, hiszen az idomítás a negatív emberalakító folyamatok egyike.
Sajnos a néptánc tanulásában, tanításában, még a legtöbb esetben nem léptünk túl az effajta másoltatáson, amit nagymértékben erősít az is, hogy az intézmények – óvodák, iskolák, művelődési házak – vezetői nem ismervén a hagyományos néptánc funkcióit és esztétikáját, már az első osztályosok (sőt, időnként az óvodás korúak) tanítóitól is ünnepi műsort követelnek: október 23. körül valamilyen szomorú csárdást, március 15. körül meg valamilyen vidám verbunkot. A hab a tortán a karácsonyi műsor, ahol a kevéssé, vagy teljesen félreértelmezett népszokások közé kell keverni a néptánc koreográfiákat, így szórakoztatva a lelkes anyukákat, apukákat és az intézmény fenntartóit, akik ezért hálás szívvel pirosra tapsolják a tenyerüket.
Láthatjuk, hogy ez a könnyebb megoldás, viszont ezzel sem kulturálisan, sem pedig nemzeti értelemben nem történik fejlesztés, sőt, a legtöbb esetben ezek a kötelezően tanított gyermekek az első adandó alkalommal „lelépnek” és inkább fociznak, úsznak, vagy csak szimplán unatkozva átvészelik a pubertás korukat.
Van viszont másik megoldás, bár látszólag ez a nehezebb, mégis, a hatékonysága és a kontinuitása jóval felülmúlja az előző „módszert”. Igaz viszont, hogy a tanártól ez sokkal alaposabb felkészülést, módszertani eszköztárat, a fenntartótól, igazgatótól és a szülőktől türelmet és megértést igényel. Ez a másik módszer a konstruktív néptánc-pedagógia.
Konstruktivitás: olyan tevékenység, amelyben a tevékenységet végző aktívan alakítja a saját cselekedeteit azáltal, hogy a meghatározott szabályokat saját maga is újraalkothatja, átértékelheti. A konstruktivitás elsődleges mozgatórugója az aktivitás, és a motiváció, amelyekhez sokféle, a motiválást elősegítő eszköz társul.
Innen már – amint azt a képen is látjuk – csak egy ugrás, hogy megérthessük, miért is kíván teljesen más hozzáállást ez a fajta módszer az összes benne szereplő részéről. A gyermekekben megjelenő ösztönös kíváncsiság és csoportkoherencia, a pedagógus által biztosított mozdulatgeneráló eszközök, valamint a magyar tánctípusok mélyreható és megfelelően elemzett, valamint esztétikailag kifogástalan reprezentációjával rendelkező tudás együttesen alapja ennek a módszernek. A módszer olyan felfedeztető tanulásra serkenti a benne résztvevőket, amelyek alapján nemcsak a mozdulat-értő és mozdulat-fűző tevékenységeik gyarapodnak számottevően, hanem a mozgáskognitív kompetenciák is maximálisan fejlődnek. A mozdulatjátékok zenei összetevőinek megértése, a társas kapcsolatok megélése közben fejlődnek fizikai, kognitív és affektív képességeik, esztétikai érzékük és értékítéletük.
